A magyarok keresztes hadjárata
Amikor eldőlt, hogy Libanonba megyünk, nem lelkesedésből kezdtem el a történelemben turkálni, hanem óvatosságból. Az ilyen utaknál ugyanis van egy pont, ahol a terv már nem terv, de még nem út. Amíg nincs kimondva az igen, addig minden visszavonható. Utána viszont már nem igazán. És Közép-Európában az igen soha nem puszta szó: súlya van, következménye, ára. Nem azért óvatoskodunk, mert ne mennénk, hanem mert tudjuk, hogy ha egyszer elindulunk, akkor végig is kell csinálni.
Ez az írás nem az ötödik keresztes hadjárat története. Hanem arról a pillanatról szól, amikor az igen már elhangzott, de az út még nem kezdődött el. Amikor még lehetne hátrálni, csak épp már nem illik. Amikor a döntés megszületett, de a következményei még csak sejlenek.
Nem telt bele sok idő, és máris a keresztes háborúkba botlottam. Lovagrendek, páncélok, Oroszlánszívű Richárd – minden ismerős, minden biztonságosan távoli. Az ötödik keresztes hadjárat viszont ritkán kerül elő. És amikor kiderül, hogy egy magyar király Tripoliban járt, az ember először nem azt kérdezi, miért, hanem hogy ez most hogyan jön ide. Aztán azt veszi észre, hogy mégis érdekli. Túlságosan is.
Na jó. Kezdjük az elején.
Sorozat
A bejegyzés egy nagyobb sorozat tagja. Itt látod, hol jársz – és mi kész már.
Most: Legenda
A magyarok keresztes hadjárata
Következő: Élmény
Budapest Bejrút ahonnan nincs vissza
Mutasd a tartalomjegyzéket
Villámposzt
Élmény
Itiner
Napi program
Epilógus
Az ígéret – nehéz volt kimondani
A közép-európai embert nem könnyű elköteleződésre bírni. Nem azért, mert tétlen lenne, hanem mert tudja: az igen nem gesztus, hanem kötés. Amíg nincs kimondva, mindent el lehet intézni okosban – kerülőkkel, félmegoldásokkal, végleges irány nélkül. Az elköteleződés viszont irányt ad, és ha egyszer irány lett belőle, akkor végig is kell menni rajta. Akkor is, ha közben akadályozzák, tiltják, vagy bölcsebb lenne visszafordulni. Béla korában ez az igen nem magától született: a pápa követeket küldött, érveket és szimbólumokat mozgatott meg, még Szent László alakját is példává emelve, hogy lendületet adjon a kifáradó keresztes eszmének. Jeruzsálem messze volt, Libanon homályos fogalom, az igen pedig akkor még nem jelentett indulást – csak ígéretet. III. Béla 1192-ben mégis kimondta. És amit egyszer kimondtak, azt onnantól már nem lehetett okosban elintézni.
Az ígéret öröklődik
III. Béla még időben gondoskodott róla, hogy az ígéret ne vesszen el vele együtt. Megígértette Andrással, a második fiával, hogy majd ő teljesíti az esküt. Nemcsak szavakat hagyott rá, hanem pénzt is – sokat, kimérten, mintha előre tudta volna: ez nem lelkesedés kérdése lesz, hanem elszámolásé. András azt is tudta, hogy ez kevés lesz. Az ígéret mellé kapott vagyon legfeljebb az indulás illúziójára volt elég, nem a végére. Az eskü ott maradt a láda alján, a pénz fölött, húsz éven át. Közben Andrásból király lett, a keresztesek pedig inkább Zára falait ostromolták, mintha Jeruzsálem valóban túl messze lett volna. Egy dolog azonban biztos volt: ha egyszer indulni kell, a sereget fizetni kell. Amikor végül kiadták a parancsot, a csapatok gyülekezni kezdtek – ki elköteleződésből, ki anélkül. A pénz fogyott, országrészek kerültek zálogba, birtokok cseréltek gazdát, mintha a hadjárat nem kelet felé indult volna, hanem befelé, az ország testébe. A végén még az első magyar királyné, Gizella koronája is a zaciban landolt. Nem jelképesen. Egészen konkrétan. Az eskü ekkorra már kevesebbet ért, mint az ára.
Az út, ami már önmagában kudarc volt
A hadjárat már az úton széthullott. A keresztesek nem együtt indultak, és nem egy időben érkeztek: egyesek korán hajóra szálltak, mások hónapokig vesztegeltek itáliai kikötőkben szállítóeszközök után kutatva. A tengeri út lassú és veszteséges volt, a pápai utasítások Ciprusra rendelt gyülekezésről szóltak, de hajók híján ezek inkább csak papíron léteztek. II. András seregének sem jutott elegendő szállítóeszköz: egy részük hazatért, mások hosszú várakozásra kényszerültek – ahogyan azt korábban a makói vitéz példája is mutatta. A csapatok végül szétszórva érkeztek Akkonba. Mire megérkeztek, nemcsak a közös lendület hiányzott, hanem a közös vezetés is: bár a pápa II. Andrást nevezte ki fővezérnek, ezt a többi uralkodó legfeljebb papíron fogadta el – és ebben a közegben ma már nehéz eldönteni, hogy András nem tudott rendet teremteni, vagy időközben rájött, hogy nincs is mit.
Baalbeki kaland
A közös cél megtalálását a muszlim fél sem sietett megkönnyíteni. Pontosan tudták, hogy az egybegyűlt keresztes hadakat nyílt csatában nem érdemes megütköztetni. Inkább állandó, nyomasztó jelenléttel dolgoztak: felbukkantak, eltűntek, kerülték a döntő összecsapásokat, mintha csak időt vásárolnának. Eközben Andrásnál nemcsak a türelem, hanem az erszény is fogyatkozni kezdett. A hadjárat egyre inkább emlékeztetett egy hosszú, költséges zarándok-turistautra: a kötelező látványosságok kipipálva, az ereklyék és szuvenírek beszerzése megoldva. Otthonról egyre rosszabb hírek érkeztek, így a hazatérés gondolata már nem gyengeségnek, hanem józan döntésnek tűnt.
Szilveszter táján parancsba is adta: kerülni kell a nyílt összecsapást, irány Tripoli. Az elköteleződés azonban nem mindenkiben kopott meg. Voltak, akik nem akartak dolgavégezetlenül hazatérni, akik szerint a kimondott szó még mindig kötelez. Így történt, hogy ötszáz magyar vitéz parancs ellenére Baalbek felé indult. Nem lelkesedésből, hanem következetességből. Ha már egyszer megérkeztek, annak nyomát is hagyni kellett.
Jó ötletnek tűnt. Ünnep volt, kíváncsiság, és az a furcsa megkönnyebbülés, amit az ember akkor érez, amikor végleg eldöntötte, hogy nem fordul vissza. A „csakazértis” itt lett erősebb minden józan számításnál. Az út azonban számolt: betegséggel, éhséggel, eltévedéssel. A magyarokat végül egy zárt völgybe vezették, ahol a türelmesen kivárt pillanatban csaptak le rájuk. Baalbek nem lett Jeruzsálem, csak egy hely, ahol a kimondott szó elkezdett követelni. És ahol az is kiderült, hogy az elszántság önmagában kevés, ha rossz kezekbe adják az irányt. Innen hárman tértek haza.
Hazatérés – amit nem lehet kimondani
A bekaa-völgyi kudarc után végre megszületett az elköteleződés: menjünk haza. Hazajönni nem volt nehéz, megmagyarázni annál inkább. II. András nem vereségből tért vissza, hanem fáradtságból. A dicsőség elfogyott, a pénz eltűnt, az igen pedig ott maradt a levegőben – kimondva, visszavonhatatlanul. Itthon nem Jeruzsálemet kérdezték, hanem az árat. Mit hozott ez az út, és mit vitt el. Mennyi vért, mennyi pénzt, mennyi türelmet.
A pápa hiába fenyegetett kiátkozással. András úgy gondolta, amit lehetett, megtett: megjelent, végigment az úton, vállalta a költséget, a kockázatot és a kudarcot is. Nem diadalból, nem hódításból, hanem kötelességből. Keresztény uralkodóként beírta magát a keresztes királyok névsorába, még ha nem is a győztesek közé. A közép-európai ember sok mindent kibír, de azt nehezen, ha egyszer ki kell mondania: nem kellett volna. Könnyebb volt új szabályokat hozni, mint visszavonni egy mondatot. A kard helyett papír került az asztalra, hadjárat helyett rend. Nem diadalból, hanem kimerültségből. Ami nem működött útközben, azt végül otthon kellett megállítani – és úgy elrendezni, mintha ez is része lett volna a tervnek.
Magna Charta, Aranybulla
Libanon nem Jeruzsálem volt. De elég közel ahhoz, hogy el lehessen mondani a történetet. Ez a legenda nem arról szól, hogy rossz irányba mentek, hanem arról, hogy nem tudtak mit kezdeni egy kimondott igennel. A közép-európai ember ritkán indul el lelkesen. De ha már elindult, végigmegy. Akkor is, ha közben elfogy az út alóla. Makó tudta ezt. II. András is tudta. A többiek legfeljebb érezték. Jeruzsálem mindig egy döntéssel arrébb maradt: nem távolság kérdése volt, hanem halogatásé.
A hazatérés után azonban a döntések ára már nem volt elodázható. A hadjárat nem hozott diadalt, csak fáradtságot, üres kincstárat és megingott tekintélyt. A király hatalma lassan kopni kezdett – nem egyetlen vereség miatt, hanem azért, mert az elköteleződés kimondva maradt, beteljesítetlenül. A magyar nemesség egy idő után belefáradt ebbe az állapotba. Nem Jeruzsálemet hiányolták, hanem a rendet: azt, hogy végre legyen kimondva, meddig tart a király akarata, és hol kezdődnek az ő jogaik. Így jutottak el 1222-ig, néhány évvel az angliai Magna Charta után, amikor Magyarországon is megszületett a maga válasza.
Az Aranybulla nem nagylelkű gesztusból született. A király nem belátásból írta alá, hanem kényszerből. A magyar nemesség kimondatta vele, hogy vannak jogaik, amelyek nem kegyből léteznek, és amelyeket szükség esetén a királlyal szemben is érvényesíthetnek. És talán ez az egyetlen tanulság, amit nem kell hangosan kimondani: a kimondatlan igenek végül mindig kimondatják az ellenmondást.
Ahogyan II. András, engem is sokáig kellett győzködni, hogy elinduljunk ide. Az igen nem lelkesedésből született meg, inkább óvatos halogatásból, abból a közép-európai reflexből, amely előbb mérlegel, mint lelkesedik. Amikor kimondtam, már nem lehetett visszavonni – de hogy jól tettem-e, az akkor még egyáltalán nem volt biztos.
Mert ez is kettős dolog: nehezen indulunk, de ha egyszer elköteleződünk, végigmegyünk az úton. Nem azért, mert könnyű, hanem mert az igen kimondása kötelez. Hogy végül megbántuk-e, vagy épp ellenkezőleg, azt nem itt kell eldönteni.
Az átélt élményekből derül majd ki.
Merre tovább?
Tovább a sorozatban – válassz következő állomást.
Most: Legenda
A magyarok keresztes hadjárata
Következő: Élmény
Budapest Bejrút ahonnan nincs vissza
Mutasd a tartalomjegyzéket
Villámposzt
Élmény
Itiner
Napi program
Epilógus
További Mesék
Epilógus – Libanon
Epilógus – Libanon Luxus és omladozó falak. Mediterrán könnyedség és halk politikai feszültség. Libanon nem engedi, hogy egyetlen szóval írjuk le. Az egyik legjobb utazásom volt…
Olvass tovább / Read moreBejrút második nap
Bejrút második nap A második nap Bejrútban gyalogosan fedezhető fel igazán. Ez a program a város sűrű, rétegzett belső tereire koncentrál: rövid távolságokon belül váltják egymást…
Olvass tovább / Read moreSzerző
Lengyel Gábor – történetmesélő és utazó
Az Absurd Empire Mesék a Közel-Keletről sorozatának része
