Libanon

Indulás előtt nem sokat tudtam Libanonról. Nem volt mögötte személyes tapasztalat, inkább egymásra rakódott töredékek: képek, félmondatok, hangulatok. Olyasmik, amelyek egyszerre vonzanak és óvatossá tesznek.

A benyomások nagy része filmekből, hírekből és elszórt utalásokból állt össze. A Mennyei királyság poros utcái és erődjei nem konkrét helyekként éltek bennem, hanem egy sűrű, időtlen atmoszféraként. Egy világként, amely egyszerre tűnt gazdagnak és törékenynek. Ehhez társultak a hétköznapi megjegyzések is. „Ez tiszta Bejrút” — mondták valamire, ami kaotikus vagy nehezen kezelhető volt. Nem rosszindulatból, inkább megszokásból. Libanon így lassan fogalommá vált: instabilitás, kiszámíthatatlanság, túl sok minden egy helyen.

És mégis, minél több ilyen réteg rakódott egymásra, annál erősebb lett a kíváncsiság. Mert mindezek mögött ott volt valami más is: egy rendkívül izgalmas, sűrű világ ígérete. Egy ország, ahol a történelem nem vitrinekben van, hanem utcákban, falakon és romokban.

Indulás előtt ehhez egy halk bizonytalanság társult. Nem félelem, inkább neofóbia. Az érzés, hogy ez nem egy begyakorolt út. Az időzítés pedig mindent kiélezett. Tudtuk, hogy Libanon nem tartozik a kiszámítható úti célok közé, mi mégis egy olyan rövid időablakban jártunk ott, amikor a beutazás — minden óvatosság mellett — még vállalhatónak tűnt. Ez nem vakmerőség volt, hanem felismerés: egy helyet néha még időben kell megérteni.

Ez a prológus csak ezt rögzíti.
Honnan indultunk — és milyen hiányokkal.