Bejrút, a kettősség városa
A libanoni élményeink folytatódnak.
Az első nap sokkja után kicsit megpihentünk, összeszedtük magunkat, és újra nekivágtunk a városnak. Már nem csak túlélni akartunk — elindultunk felfedezni Bejrútot.
Eleinte továbbra is minden zavaros és nehezen értelmezhető volt. Ugyanazok az utcák, ugyanaz a zaj, ugyanaz az ellentmondásos képek. De ahogy telt az idő, lassan kezdett tisztulni a kép. Nem lett egyszerűbb, csak érthetőbb.
Ez már nem az első nap története.
Ez az a pont, amikor a kettősség városa elkezd megmutatni magából valamit.
Sorozat
A bejegyzés egy nagyobb sorozat tagja. Itt látod, hol jársz – és mi kész már.
Most: Élmény
Bejrút, a kettősség városa
Következő: Élmény
Észak-libanoni kaland
Mutasd a tartalomjegyzéket
Villámposzt
Élmény
Itiner
Napi program
Epilógus
Bátorság és fertőtlenítés
A megérkezés sokkját valamennyire kipihenve ébredtünk. Valamennyire. Sok időnk nem maradt regenerálódni, hiszen valamikor hajnali három körül kerültünk ágyba. Reggelre már kezdett összegyűlni a csapat a reggelinél, kissé gyűrötten, de annál elszántabban.
Az eltérő baktériumkultúra miatt egy szűz európai gyomornak itt már egy ártatlannak tűnő jégkocka is komoly hadüzenet lehet. Ezt szem előtt tartva gyorsan konszenzusra jutottunk: óvatosak leszünk. És ha már óvatosak, akkor fertőtlenítünk. Alkoholos alapon.
Ha már itt vagyunk, belül némi félelemmel a nap iránt, határozottan rendeltünk mindannyiunknak egy sört, mellé pedig egy arakot. Biztos, ami biztos.
A pincér értetlenkedve nézett ránk, majd visszakérdezett, hogy jól hallotta-e.
– Sört? Most?
Összenéztünk.
Na ne aprózzuk el. Nekünk is kell a bátorság.
Amikor elfogy a mosoly
Miután megkaptuk a szükséges bátorságot, elindultunk a part felé. Útközben feltűnt egy kislány, koldult. Nem adtunk neki. Erre egy számunkra addig ismeretlen trükkhöz folyamodott: belekapaszkodott a kezembe, és nem engedte el.
Mit csinál az ember egy hét év körüli kislánnyal, aki csimpaszkodik a kezére? Először még viccesnek tűnt. Aztán egyre kellemetlenebb lett. Akkor még nem tudtuk, hogy ilyenkor határozottan rá kell szólni, és elengednek. Mire leértünk a partra, az egyik útitársunkat sikerült is elveszítenünk.
A tenger alapvetően gyönyörű volt, de mindenhol kisebb-nagyobb szemétkupacok hevertek, és a víz sem hívogatott igazán fürdésre. Pedig meleg volt. Nagyon.
Ekkor feltűnt egy másik gyerek is, aki egy másik társunkat kezdte el körülállni. Nevettünk rajta, mondván, most ő van soron. Aztán megjelent még egy gyerek. Majd még egy. És ebben a pillanatban lefagyott a mosoly az arcunkról. Ez már nem volt vicces. Ennek már súlya lett.
Ekkor kapcsoltunk. Határozottan, egyértelműen jeleztük, hogy menjenek el. És mentek.
Ekkor értettük meg az első szabályt. Bejrút nem kérdez. De ha tudod, mit csinálsz, elenged.
A két Bejrút
A tengerparton továbbindultunk a yachtkikötő felé, mert mindannyiunkban ugyanaz az alapvető igény dolgozott: egy rendes kávé. Jött a szokásos kávézás, az időhúzás, az ücsörgés, amikor az ember még nem tudja eldönteni, merre induljon tovább. Volt, akiben már erősen benne volt a mehetnék, úgyhogy végül nekivágtunk a környék felfedezésének, átvágva a fancy negyeden.
A kikötőben és a környező utcákban egyszerre volt jelen minden, amit Bejrút jelent. Érezni lehetett a műtrágyaraktár robbanásának utóhatásait, és ugyanúgy ott voltak az egykori polgárháború nyomai is. Több kilométeres körzetben álltak épületek úgy, hogy az ablaküveg egyszerűen hiányzott belőlük, miközben pár utcával arrébb vadonatúj házak nőttek ki a földből, a pénzről és a gazdagságról mesélve.
Ahogy haladtunk, valaki az új épületeket fotózta, valaki a régieket. Ugyanaz a város, két teljesen eltérő nézőpontból. Ugyanez visszaköszönt az üzleteknél is. Muszlim és keresztény boltok álltak egymás mellett, vegyesen, és már a kirakatból meg lehetett mondani, ki üzemelteti őket. Nem volt kérdés, hogy a keresztény üzletek inkább a tehetősebb rétegeket célozták, míg a muszlim boltok az alsóbb osztályokra lőttek. Mindez egymás mellett, konfliktus nélkül.
Megnéztük a tiszti uszodát, és időről időre belefutottunk egy-egy bunkerbe is. A konkrét látnivalókról majd később lesz szó, itt még csak ismerkedtünk Bejrúttal.
Taxival a város másik arcába
A kötelező látnivalókat végignézve újabb feladat várt ránk: taxit kellett fogni. A Nemzeti Múzeum ugyanis a városnak nem éppen a legbarátságosabb részén található, és gyalog már nem volt kényelmes távolság. Bejrútban a taxióra inkább elméleti fogalom, mint gyakorlati eszköz, így már az elején érdemes megalkudni. Nemcsak az útra, hanem a fejek számára is – így elkerülhetőek a későbbi meglepetések.
Nem csak a mi taxink műszaki állapota volt kérdéses. Úgy tűnt, hogy ez általános jelenség: a városban futó összes taxi hasonló állapotban volt. A kasznik szétrohadtak, lötyögtek az ajtók, és az embernek olyan érzése volt, hogy ha valaki benne hagyná a kulcsot, akkor is simán be lehetne nyúlni érte. Mégis mentek, működtek, és láthatóan ez senkit nem zavart.
Ahogy haladtunk, az addig teljes közlekedési káosznak tűnő forgalom lassan kezdett valamiféle szabályrendszerré összeállni. Ez a rendszer persze messze állt az általunk ismert KRESZ-től, nagyjából annyira, mint Makó Jeruzsálemtől, de szemmel láthatóan működött.
Végül megérkeztünk a múzeumhoz, és azonnal elindult a fotókattogtatás. A kiállítás rendkívül gazdag, Bejrút történelme rétegről rétegre tárul fel – erről azonban majd egy külön bejegyzésben lesz szó.
Ebéd Black Rock módra
A múzeum után természetesen megéheztünk, így rutinos mozdulattal intettünk egy taxit, és kiadtuk az egyszerű parancsot: vigyen minket egy jó étterembe. A sofőr bólintott, és elvitt a Black Rock étterembe, közvetlenül a Pigeon Rock mellé. Már a helyszín is ígéretes volt, de az étterem végül minden várakozásunkat felülmúlta.
Amikor a pincér meglátta, hogy nyugatiak vagyunk, azonnal intézkedett. Egy helyi családot felállítottak az asztaluktól, csak nehogy véletlenül továbbálljunk. Kicsit abszurd volt, de láthatóan komolyan vették a vendéglátást. A közel-keleti konyhát nem igazán ismertük, viszont a francia hatás miatt a libanoni gasztronómia meglepően magas szinten mozog. Az étlap fölött tanácstalanul álltunk.
A főpincér gyorsan megoldotta a helyzetet: felajánlotta, hogy hoz mindenből egy kicsit. Vega, hal vagy BBQ? A BBQ mellett döntöttünk. Felmerült a kérdés a nyers hússal kapcsolatban is, de a főpincér olyan magabiztosan mosolygott, amikor azt mondta, hogy nagyon finom, nagyon biztonságos és nagyon egészséges, hogy végül hittünk neki. Igaza volt.
Indulnánk tovább, de nem lehetett. Fiatalok ülték körbe a taxit. Semmi gond: a sofőr adott egy nagyobb gázt, a kocsi megindult, mindenki ijedten szétrebbent. Mentünk tovább.
Tetőmedence és esti imára hívás
Ebéd után azért rendesen elfáradtunk. A napi programot is végigjártuk, a lábunkban volt már pár kilométer, a fejünkben pedig bőven elég élmény egy napra. Így nem is volt kérdés, hogy visszavesszük a tempót, és a szálloda felé vesszük az irányt. Útközben még beugrottunk egy boltba, hogy beszerezzük a nélkülözhetetlen kellékeket: pár doboz sört a hotel tetejére.
A terv egyszerű volt. A fáradalmakat a szálloda tetőmedencéjében pihenjük ki. És van abban valami egészen különös életérzés, amikor Bejrútban egy hotel tetején, a medencében ázva iszod a Beirut márkájú sört. A nap lassan lebukik a város fölött, a beton narancsos árnyalatot kap, a levegő még mindig forró. Aztán egyszer csak megszólal a müezzin, és imára hív. Abban a pillanatban minden összeér: a város, a vallás, a káosz és a nyugalom. Nehéz lett volna ennél erősebb pontot tenni a nap végére.
De Bejrút nem az a város, ahol sokáig meg lehet maradni ebben az állapotban. Amint ránk sötétedett, irány lett az éjszaka. Klubok, vacsora, ivás, sodródás egyik helyről a másikra. Közben nagyjából óránként jött egy áramszünet, tíz–tizenöt percre elsötétült minden. A zene elhallgatott, a fények kialudtak, majd minden ment tovább, mintha mi sem történt volna.
A nap végére valahogy sikerült felvenni a város ritmusát. Az első bizonytalanságok eltűntek, a kezdeti feszültség leülepedett. Mire visszaértünk a szállodába, már nem csak túlélni akartunk – elkezdtünk akklimatizálódni Bejrúthoz.
Az első nap kemény volt.
Testileg is, élményileg is elfáradtunk benne. Bejrút nem kímélt, és nem is akart. De a nap végére már éreztük, hogy valami elmozdult bennünk.
A város nem lett halkabb, és nem lett kevésbé ellentmondásos sem. Csak mi kezdtünk belerázódni. A zaj már nem nyomott agyon, a tömeg nem volt fenyegető, és a szmog sem hatott olyan marónak, mint az elején.
Nem megszoktuk Bejrútot — csak elfogadtuk.
És ez elég volt ahhoz, hogy továbbinduljunk.
A következő napon Bejrútot egy időre magunk mögött hagyva, bérelt autóval vettük az irányt Észak-Libanon felé.
A város története itt még nem ért véget — csak szünetet tartott. Vissza fogunk térni.
Merre tovább?
Tovább a sorozatban – válassz következő állomást.
Most: Élmény
Bejrút, a kettősség városa
Következő: Élmény
Észak-libanoni kaland
Mutasd a tartalomjegyzéket
Villámposzt
Élmény
Itiner
Napi program
Epilógus
Források
- Saját élmények és tapasztalatok alapján
További Mesék
Epilógus – Libanon
Epilógus – Libanon Luxus és omladozó falak. Mediterrán könnyedség és halk politikai feszültség. Libanon nem engedi, hogy egyetlen szóval írjuk le. Az egyik legjobb utazásom volt…
Olvass tovább / Read moreBejrút második nap
Bejrút második nap A második nap Bejrútban gyalogosan fedezhető fel igazán. Ez a program a város sűrű, rétegzett belső tereire koncentrál: rövid távolságokon belül váltják egymást…
Olvass tovább / Read moreSzerző
Lengyel Gábor – történetmesélő és utazó
Az Absurd Empire Mesék a Közel-Keletről sorozatának része
