Budapest Bejrút ahonnan nincs vissza
A legendák után mindig jön a valóság. A térképek és nagy nevek itt átadják a helyüket a taxisoknak, az áramszüneteknek és a rossz döntéseknek. Libanont könyvből még meg lehet érteni, de a jelenét csak akkor, amikor az ember kilép a reptérről, és arcon csapja a szmog.
Innentől ez már nem történelem, hanem túlélési gyakorlat. Az első nap nem a felfedezésről szól, hanem arról, hogy bejuss a városba, találj valamit enni hajnalban, és elfogadd: ami a legendákban egzotikus, az a valóságban ragad, sötét és hangos.
Libanon nem az a hely, ahová az ember magabiztosan érkezik. De mire elhelyezi magát ebben a káoszban, észrevétlenül megszereti — és az utazás végére már nem is tűnik olyan félelmetesnek. Csak szokatlanul élőnek.
Sorozat
A bejegyzés egy nagyobb sorozat tagja. Itt látod, hol jársz – és mi kész már.
Prológus
Villámposzt
Legenda
Élmény
Múzeumok
Itiner
Napi program
Epilógus
Most: Élmény
Budapest Bejrút ahonnan nincs vissza
Következő: Élmény
Bejrút, a kettősség városa
Mutasd a tartalomjegyzéket
Villámposzt
Élmény
Itiner
Napi program
Epilógus
A negyedik szék a kocsiban
Amikor eldöntöttük, hogy Libanonba megyünk, az időpont meglepően gyorsan összeállt. A csapat viszont annál látványosabban fogyott. Szépen sorban estek ki az emberek: munka, család, hirtelen programok, majd a klasszikus „most inkább kihagynám”. A végére hárman maradtunk. Az pedig már nem az igazi. Három főnél mindig van valaki, aki elfárad, gyomorbajos lesz, vagy egyszerűen csak kidől félúton. Egy ilyen útra ez már a határeset.
Így jött a toborzás. Először finoman, majd egyre direktebben kérdezgettük az ismerősöket, kinek lenne kedve csatlakozni. Nem tolongtak. Libanon nem az a hely, amire egy péntek este, két sör után az ember gondolkodás nélkül igent mond. Nem egy könnyű, kényelmes úticél, hanem egy olyan ország, amely már a nevével is kérdéseket generál. Az érdeklődés hiányára való tekintettel egy ponton már komolyan felmerült, hogy lefújjuk az egészet, és elengedjük a túrát.
Aztán mégis akadt valaki, aki meglátta benne a fantáziát. Nem lelkes túlzottan, nem kérdezett sokat, csak annyit mondott: „miért ne?”. Volt bennünk némi bizonytalanság, hogy működni fog-e a kémia a régi csapat és az új tag között. A bemutatkozás után azonban minden kérdés megszűnt. Teljesen természetesen illeszkedett be, mintha mindig is velünk utazott volna. Azóta is aktív része a kalandoknak. És így indult el Libanon története.
Vizes bőrönddel az ismeretlenbe
Az útiterv egyszerű volt. Ciprusról megyünk Libanonba, Ciprusra pedig Bécsből repülünk, így a csapat nagy része vonattal teszi meg a Budapest–Bécs távot. Papíron ez egy letisztult, civilizált terv volt. A gyakorlatban már kevésbé. Beirut kapcsán ugyanis fogalmunk sem volt, mire készüljünk, ezért becsületesen túlgondoltuk a csomagolást. Réteges öltözködés, minden eshetőségre ruha, mérlegelés, sakkozás a kilókkal, hogy minden „hasznos” beleférjen a súlykorlátba.
Az indulás reggelén Budapest fölött elszabadult az ég. Pont akkor, amikor elindultam az állomás felé. Nem estem kétségbe, hiszen felkészült turistaként volt nálam esőkabát. Vagyis volt egy dzsekim, amiről azt hittem, hogy vízálló. Nem volt az. Mire megérkezett a busz, már bőrig áztam. Felcaplattam a kocsiba, helyet foglaltam, és éppen átöltöztem volna, amikor kinyitottam a bőröndöt. Kiderült, hogy nem csak én áztam el, hanem az egész csomagom is. Így választhattam a nagyon vizes és a kevésbé vizes ruhák között.
Közben nőtt az izgalom, mert az egyik útitársunk sehol. Telefon nem veszi fel, idő megy. Már ott tartottunk, hogy tényleg hárman indulunk? Aztán induláskor felnéztünk, és ott volt, lihegve. Csak ennyit mondott: ideértem, nem?
Zurndorf, a nem tervezett állomás
A vonat szépen zötykölődve elindult Bécs felé, mi pedig megnyugodtunk. Megvolt a szokásos induláskori izgalom, mindenki a fedélzeten, innentől már sima út vezet Bejrútig. Legalábbis mi így gondoltuk. Ennél nagyobbat nem is tévedhettünk volna. Amint átléptük az osztrák határt, a vonat egy teljesen indokolatlan helyen megállt. Aztán csak állt. És állt. Mozgás semmi.
Szóltunk a bécsi cimborának, hogy van egy kis gond, nem haladunk. Mivel a kapcsolatunk alapja a kölcsönös vérszívás, nem vett komolyan. Jött is a válasz: „jó, persze, most nem dőlök be, ha tényleg álltok, szálljatok le és csináljatok képet.”
Leszálltunk. A Zurndorf táblánál lőttünk egy tankönyvbe illő fotót.
Ekkor kezdett el igazán izgalmassá válni a helyzet. Vágányzár. Reptér. Idő. Pánik. A bécsi barátunk innentől már komolyan vette a dolgot, és nagyjából harminc taxis társaságot hívott fel, mire sikerült találni egyet, aki hajlandó volt kijönni értünk Zurndorfba. A taxi végül megérkezett, mi beszálltunk, és minden józan ész ellenére elindultunk a reptér felé.
Az izgalmak ellenére végül megérkeztünk. Időben. De ekkor már tudtuk: ez az út nem lesz sima.
Szmog és milliós kötegek
Szerencsére a szokásos reptéri kalandokon kívül nem történt semmi extra. A klasszikus kérdések: kit motoznak meg alaposabban, kit engednek át mosolyogva, és hogy melyik vendéglátóipari egységnél igyunk még egy sört várakozás közben. Végül felszálltunk, és minden különösebb fennakadás nélkül meg is érkeztünk Bejrútba.
Az országba történő beléptetés viszont már egészen más liga volt. Hosszú sorok, lassú haladás, majd amikor végre odaértünk volna az egyik kapuhoz, az egyszerűen bezárt, és irány a másik. A határőröknél teljesen lutri, ki mennyire alapos. Előttünk egy francia diákot szedtek szét szó szerint: kérdések, papírok, arcellenőrzés. A képfelismerő nem találta elég meggyőzőnek, úgyhogy végül elkísérték egy másik irányba. Mi szerencsésebbek voltunk, minket láthatóan szívesebben láttak.
A beléptetés annyira elhúzódott, hogy a sofőrünk már majdnem lelépett. A reptérről kilépve azonnal arcon csapott a maró szmog, ami innentől végigkísérte az egész ottlétünket. Taxiba ültünk, de a parkolóból kijutni körülbelül egy órába telt. Első körben pénzt váltottunk: 100 dollárért kaptunk nagyjából 3,4 millió libanoni fontot. A zsebünk tele lett vastag pénzkötegekkel, és csak reméltük, hogy nem egy tíz éve kivont szériát kaptunk. Fáradtan, éhesen végül megérkeztünk a szállodába.
Sötét utca, fényes szálloda
A szálloda környéke első ránézésre nem volt túl bizalomgerjesztő. Bejrútban nincs klasszikus közvilágítás, az utcákat leginkább az üzletek kirakatai világítják meg. Ehhez jön, hogy nagyjából óránként van egy hosszabb áramszünet, így a fény is inkább opcionális, mint alapfelszerelés. Nem volt az a megérkezős, megnyugtató érzés.
Aztán beléptünk a szállodába, és leesett az állunk. Minden várakozásunkat felülmúlta. Amíg a szobára vártunk, gondoltuk kilépünk az utcára egy gyors körre. Amint kiléptünk, a helyiek azonnal leszólítottak. Először csak néztük, mi történik, aztán hamar kiderült: drogot kínálnak. Ezen a ponton már elkezdtünk azon gondolkodni, hogy mégis hogyan fogjuk túlélni itt a következő napokat.
Közben elkészült a szobánk, így visszavonultunk, és elfoglaltuk a lakosztályokat. Az erkélyre kilépve felülről pásztáztuk a környező utcákat, ahol éppen egy utcai árust raboltak ki. Ez nem sokat tett hozzá a nyugalmunkhoz.
A félelmet végül egy sokkal erősebb érzés nyomta el: az éhség. Hosszú volt az út, fáradtak voltunk, és már minden mindegy alapon megszületett a döntés. Lesz, ami lesz. Induljunk el vacsorát keresni.
Ragad a padló, de élünk
A portára leérve megkérdeztük, működik-e még a konyha. Nem működött. A pultos srác viszont segítőkész volt, és pár száz méterre ajánlotta a Barbár Barbeque-t, mondván ott hajnalban is lehet enni. Egy pillanatra összenéztünk, majd a félelmet félretolva elindultunk. Éhes ember nem válogat.
Meg is találtuk a helyet. Az első belépésnél kiderült, hogy a cipőnk és a padló között innentől szoros kapcsolat alakul ki. Ragadt. De nem volt választás. Itt adnak ételt, mi pedig éhesek vagyunk. Leragasztottuk magunkat egy padhoz, átfutottuk az étlapot, és végül az aleppói gyros mellett döntöttünk. Biztonságos választásnak tűnt.
Ízélményre nem volt korszakalkotó, de hajnali Bejrútban nem az ember válogat, hanem túlél. Megettük, ami volt, és az éhséget sikerült elcsapni. Ez abban a pillanatban bőven elégnek bizonyult.
Ezután visszamentünk a szállodába. Az ágy végre puha volt, a falak stabilnak tűntek, és álomra hajtottuk a fejünket. Csak remélni mertük, hogy az első kultúrsokk leülepszik, és minden gond nélkül túl fogjuk élni ezt a kalandot.
Kissé félve aludtunk el, és abban bíztunk, hogy ez a kaland nem lesz több annál, mint amit még érdemes végigcsinálni. Ez még nem Bejrút volt, csak az előszoba, ahol az ember megtanul figyelni és alkalmazkodni. A következő nap élményeiért lapozz tovább — akkor már világosban.
Merre tovább?
Tovább a sorozatban – válassz következő állomást.
Prológus
Villámposzt
Legenda
Élmény
Múzeumok
Itiner
Napi program
Epilógus
Most: Élmény
Budapest Bejrút ahonnan nincs vissza
Következő: Élmény
Bejrút, a kettősség városa
Mutasd a tartalomjegyzéket
Villámposzt
Élmény
Itiner
Napi program
Epilógus
Források
- Saját utazási élmények és személyes tapasztalatok.
- Libanon
További Mesék
Epilógus – Libanon
Epilógus – Libanon Luxus és omladozó falak. Mediterrán könnyedség és halk politikai feszültség. Libanon nem engedi, hogy egyetlen szóval írjuk le. Az egyik legjobb utazásom volt…
Olvass tovább / Read moreBejrút második nap
Bejrút második nap A második nap Bejrútban gyalogosan fedezhető fel igazán. Ez a program a város sűrű, rétegzett belső tereire koncentrál: rövid távolságokon belül váltják egymást…
Olvass tovább / Read moreSzerző
Lengyel Gábor – történetmesélő és utazó
Az Absurd Empire Mesék a Közel-Keletről sorozatának része




































