Dunaszerdahely, mellékvalóság Dunajská Streda, a Parallel Reality

Dunaszerdahely, mellékvalóság

🖋️ Sdkfz251 · 📅 2025. november 15. · 🏷️ Élmény, Nyugat-Szlovákia, Osztrák-Magyar Mesék

Ha klasszikus útikönyvet keresel, Dunaszerdahely könnyen meglephet. Az előző részben a város sötétebb rétegeit jártuk körül, most viszont egy hétköznapi sétára hívlak – egy szombati kiruccanásra a fiammal. Apró megfigyelések és személyes benyomások rajzolnak ki egy csendesebb, élhetőbb várost. A következő részben pedig azt mutatom meg, mit és hogyan szeretne a város a saját múltjából megmutatni.

Egy egyszerű szombati kirándulásnak indult: apa, fiú és Dunaszerdahely. Látnivalók, történetek, múzeumi csodák, egy kis történelem – és néhány olyan gyerek-kérdés, amitől egész Közép-Európa megmozdul. A végére pedig kiderült: a múlt sokszor bonyolult, de a közös kalandok mindig egyszerűek.

Ahogy a közös kalandok indulnak

Nyáron, hosszú utazások alatt gyakran hallgattam Dunaszerdahelyről szóló podcasteket. A város történetei – a félhomályos legendák, a ’90-es évek árnyai és a Csallóköz régi rétegei – lassan egy sajátos közép-európai képpé álltak össze bennem. Azt hittem, ez a hangulat majd elhalványul, ahogy a nyár elmúlik. De amikor a fiam a minap hazafelé menet megszólalt:

„Apa, olyan régen voltunk múzeumban… nem megyünk el valamikor?”, újra megmozdult bennem minden.

Miért is ne menjünk. Legyen az úticél Dunaszerdahely. Ő a szobrokat és a vitrinek csillogását keresi, én a múlt finom rezdüléseit – és valahol félúton találkozunk. Pont így indulnak a közös kalandok.

Dunaszerdahely címere
Dunaszerdahely címere

Úton a város felé: gyerek-kérdések, felnőtt-válaszok

Eljött a szombat, el is indultunk. Alighogy beültünk az autóba, már érkezett is az első kérdés:
„Apa, ott milyen emberek vannak? Kedvesek?”
„Ott magyarok laknak, és biztos kedvesek lesznek.”

„De miért laknak Szlovákiában, ha magyarok?”
„Régen együtt éltünk a Magyar Királyságban,” – kezdtem. – „Aztán jöttek új határok, új országok. Ki kevesebbet, ki többet hibázott akkoriban, és az emberek így kerültek más államokba anélkül, hogy elköltöztek volna.”

A gyerek töprengett egy sort, majd megkérdezte:
„Akkor a szlovákok rossz emberek?”
„Nem, egyáltalán nem. A múlt bonyolult volt, de az emberek most kedvesek. És nagyon finomakat főznek.”
„Én akkor se szeretem Szlovákiát” – mondta végül, majd elmosolyodott. – „Imádom. Olyan finomakat főznek.”

Utcakép
Utcakép

A város első pillantásra

Megérkeztünk Dunaszerdahelyre. A programunk azonnal borult: nem néztük meg előre, hogy a múzeum ebédszünetet tart. Így újraterveztünk, és irányba vettük a MOL Stadiont.

A stadion melletti edzőparkban minden súlyzót meg kellett emelni. A fiam olyan lelkes volt, mintha fizikai felmérésre érkeztünk volna. A ködös, késő őszi levegőben minden mozdulat visszhangzott.

A város csendes, rendezett arcát mutatta. Látszott rajta, hogy a ’90-es években tehetős időszakot élt: a homlokzatok ma is őrzik azt a csendes magabiztosságot.

A főtéren a fiam egyszer csak felkiáltott:
„Apa, nézd! Egy tábla!”
Közelebb mentünk: Makovecz Imre emléktáblája volt.
A ködös idő ellenére megcsillant rajta a fény, mintha a város mesélni akarna.

A stadion
A stadion

A Fontána titkai

A Kék-Duna Áruház mellett elsétálva végül a Fontána étterem előtt kötöttünk ki. Csak délután nyitott, így beülni nem tudtunk, de egy selfie azért készült.
„Apa, miért fotózzuk ezt? Mitől híres?”

Hirtelen végigfutott bennem minden, amit a legendákról írtam.
„Tudod, fiam… amikor apa gyerek volt, ez volt a szlovákiai magyar maffia egyik központja.”
„Mi az a maffia?”
„Olyan bácsik csoportja, akik összebeszélnek, hogy együtt csinálnak rossz dolgokat.”
„Mint amikor mi az iskolában összebeszélünk?”
„Hát… valahogy úgy, csak ti legfeljebb huncutságot követtek el.”
„Ha összebeszélünk, akkor igen!”

„De ne aggódj” – tettem hozzá. – „A rossz bácsikat már rég letartóztatták.”
A gyerek megnyugodva bólintott. A város pedig csendben őrizte tovább a múltját.

A Fontána
A Fontána

Ebéd: a szürkemarha pillanata

A város látnivalóit hamar végigjártuk, így elindultunk ebédelni. Itt jött a nap apró csalódása: az étteremben éppen nem volt sztrapacska. A fiam arca elkomorult… majd egy pillanat múlva felragyogott:

„Akkor kérem ezt!” – mutatott a szürkemarha-pörköltre.

Én kacsacombot rendeltem lilakáposztával. A végén mindketten elégedetten dőltünk hátra.
„Apa, ez még jobb volt, mint a sztrapacska!” – jelentette ki. A csalódás elillant, az ebéd öröme maradt.

Csipkebogyós szürkemarha pörkölt
Csipkebogyós szürkemarha pörkölt

A múzeum csodája

Ebéd után indultunk a múzeumba. Szerencsére volt nálunk euró, mert csak készpénzzel lehetett fizetni.
A belépő után a fiam azonnal fotózni kezdett: minden tárgynál újabb kattintás, újabb „Apa, ezt nézd!”

A múzeum személyzete rendkívül kedves volt: szinte minden egyes tárgynak külön mesélték el a történetét.
Bár az épület felújításra vár, sok anyag pedig még raktárban pihen, az élmény így is különleges volt.

A mai napig a fülemben cseng a XIX. század végi zenegép hangja, amelyet a tiszteletünkre indítottak be. Felhangzott a Hunyadi-induló, és a fiam úgy nézett körbe, mintha időkapun léptünk volna át.

A Csallóközi Múzeum
A Csallóközi Múzeum

A végén mindenki elfárad… vagy legalább egyikünk

A tárlat után indultunk a kocsihoz. A fiam még vissza szeretett volna menni a sportpályára:
„Apa, én még nem fáradtam el!”

De én már láttam a jeleket: a hang, a lépések, a tekintet. „Most már nem megyünk vissza” – mondtam. A hisztis zsarolás rövid életű volt.

Mire kiálltam a parkolóból, ő már mélyen aludt. Úgy horkolt, mint aki egész napos csatát vívott Dunaszerdahelyen.

Egy közös kalanddal gazdagodtak a kisfiam emlékei, miközben a monarchia egykori térképén mi is behúztunk egy újabb, apró ceruzavonalat — egy darabot felfedezve abból a világból, amely már nincs, de amelynek még mindig van hová továbbmenni.

Talán erről szól a birodalom maradéka is: nem határokról és zászlókról, hanem azokról a közös napokról, amelyeket egy apa és a fia visz magával tovább Közép-Európa csendes térképén.

A sportpálya
A sportpálya

Források

  • A bejegyzés saját élmények alapján készült.

További Mesék

Támogatás

Tetszett a bejegyzés? Támogasd az oldal működését a Patreonon!

Szerző

Lengyel Gábor – történetmesélő és utazó

Az Absurd Empire Osztrák–Magyar Mesék sorozatának része

Scroll to Top