Epilógus - Veszprém

Amikor a Királyi Magról írtam a prológusban, még térképen tologattuk a városokat, mintha egy régi, kissé megkopott birodalom pecsétjeit rendeznénk sorba: Győr, Veszprém, Székesfehérvár. Azt képzeltem, hogy majd szépen, logikusan haladunk, feltárunk, dokumentálunk, megértünk. A valóság azonban nem archívum, és nem is igazodik a gondosan összerakott útitervhez. Veszprém gyors ötlettől vezérelt kirándulásként indult, hiába az előzetes utánanézés, hiába a térképek és nyitvatartások: sok minden nem úgy alakult, ahogy elképzeltük. Volt, ami zárva volt, volt, ami elcsúszott, volt, ami egyszerűen más ritmusban létezett, mint mi. A város nem alkalmazkodott hozzánk – nekünk kellett alkalmazkodnunk hozzá.

De hát mi kalendában vettünk részt, nem hadjáratban. És a kalendában nincs kudarc, csak váratlan fejezet. Nem estünk kétségbe, nem kezdtünk ideges újratervezésbe, nem számoltuk veszteségként a kimaradó pontokat. Elfogadtuk, ami jött, és mentünk tovább. A terv nem omlott össze, csak átalakult; nem lett kevesebb, csak élőbb. A téli levegő, a várnegyed csendje, az apró kitérők és átmenetek végül többet adtak, mint egy precízen kipipált programlista. Nem az tette királyivá a napot, hogy minden a helyén volt, hanem az, hogy végig benne maradtunk: apa és fia, egy városban, amely egyszerre központ és perem, múlt és jelen, csend és emlékezet.

Az elfeledett Monarchia nem zászlókban és díszszemlékben él tovább, hanem ilyen napokban. Abban, ahogyan egy séta emlékké válik, ahogyan egy kissé szabálytalan élmény mégis pontosan illeszkedik a nagyobb képbe. Veszprém nem tökéletesen tervezett állomás lett, hanem egy újabb mozaikdarab a Királyi Mag térképén: nem szimmetrikus, nem előre kiszámított, de éppen ezért hiteles. A prológusban azt írtam, hogy ez a térség csendes központ. Most már tudom, hogy a csend nem üresség, hanem lehetőség – és mi éltünk vele.