Észak-libanoni kaland
Az előző nap fáradalmaira rápihenve… volna, de pihenés helyett már indult is a nap. A legendák hatására az volt a terv, hogy autót bérlünk, és végigjárjuk Észak-Libanont. Rutinosan vágtunk bele, különösebb meglepetésre nem számítva. Ennél nagyobbat nem is tévedhettünk volna.
Sorozat
A bejegyzés egy nagyobb sorozat tagja. Itt látod, hol jársz – és mi kész már.
Most: Élmény
Észak-libanoni kaland
Következő: Élmény
Jegyzetek a Bekaa-völgyből
Mutasd a tartalomjegyzéket
Villámposzt
Élmény
Itiner
Napi program
Epilógus
Autóbérlés és a forgalom, mint életérzés
Az első feladat egyszerűnek tűnt: autót kell bérelni. Először egy Porsche-t próbáltak ránk tukmálni, de ezt gyorsan elengedtük. Nem díszlet kellett, hanem eszköz. Így lett végül egy Toyota Defender az autónk, ami Libanonra szemmel láthatóan sokkal felkészültebb választás volt.
Libanonban hamar kiderül, hogy a közlekedés nem szabályrendszer, hanem állapot. A KRESZ inkább filozófiai iránymutatás, mint betartandó norma. A lámpa nem számít, az út iránya nem számít, és bármikor, bárhonnan felbukkanhat egy jármű. Pár óra alatt az ember rájön: ha túl szabálykövető vagy, nem fogsz haladni. A ritmus viszont felvehető, főleg ha valaha játszottál GTA-val, és tudod, hogy nem az a kérdés, szabad-e, hanem hogy befér-e.
Az alapszabály egyszerű: csorogj 30–40 km/h-val, menj arra, amerre épp lehet, és ha van fél sávnyi hely, az már út. A dudálás külön nyelv. Egy dudálás: taxi? Kettő: vigyázz, irányváltás jön. Három: sietek, oldd meg. A Google Maps inkább vélemény, mint térkép. És mégis működik az egész. Valahogy nincs baleset. Mert itt mindenki figyel.
Papíron logikus, a valóságban rossz ötlet
Ahogy Tripoli felé közeledtünk, szinte észrevétlenül, mégis nagyon is érezhetően változott meg a környezet. Az első figyelmeztető jel a választási plakátoknál jött. A délebbre megszokott, mosolygós, öltönyös arcok eltűntek, helyüket szigorú tekintetű, turbános, szakállas öregemberek vették át. A város már a képekkel jelezte, hogy itt más szabályok érvényesek.
Az autópálya mindenféle átmenet nélkül a tripoli piac közepébe vezetett, közvetlenül az erőd lábához. Itt tört meg végleg az illúzió. A hely nem romos volt, nem egzotikus, hanem nyomasztóan élő. Gyerekek rohadt gyümölccsel dobálták meg az autót, miközben a boltok előtt üldögélő férfiak azonnal figyelni kezdtek: kik ülnek a kocsiban, honnan jöttünk, mit keresünk itt. Nem volt nyílt agresszió, inkább egyfajta kollektív kíváncsiság, amitől az ember ösztönösen erősebben szorítja a kormányt.
Ekkor hangzott el a csoportban az egyetlen valódi szabály: ha bármi történik, nincs fék, csak gáz. A Google Maps természetesen itt is bizonytalankodott, és többször visszavezetett minket ugyanide, míg ki nem derült, hogy a vár parkolója tényleg a piac mellett van. Papíron logikus. A valóságban rossz ötlet.
A városkép olyan volt, mintha egy nyolcvanas évekbeli kémfilmből maradt volna itt. Talán még James Bond is elgondolkodott volna rajta, hogy ez most tényleg jó helyszín-e.
Az utolsó erőd
A Tripoli Citadel bejáratánál derült ki, hogy az erőd a mai napig laktanyaként működik. A kaput páncélozott csapatszállítók és fegyveres katonák felügyelték. Itt váltott át végleg a díszlet a fejemben: a kémfilm hangulatot felváltotta egy Resident Evil film utolsó erődjének érzete.
A katonák meglepően barátságosak voltak. Mosolyogva engedtek be, tört angolsággal jelezve, hogy a turisták nyugodtan körülnézhetnek és fotózhatnak. Nem a turisták ellen vannak itt – tette hozzá az egyikük –, hanem ezek ellen, és körbemutatott a város felé. Bent viszont azonnal elmúlt minden romantika.
A libanoni zászlóval lefedett parancsnoki központ mellett sátorlapokból és kőromokból összetákolt legénységi szállások álltak. Kiállítás nincs, múzeumi tér nem létezik. Pár kőfaragvány utal csak arra, hogy valaha más élet zajlott itt. A történelem nem elmesélve van, hanem elfedve.
Az erőd bejárása után valaki felvetette, hogy talán sétálhatnánk egyet a környéken, megismerni a helyi kultúrát, beleolvadni a város életébe. A javaslat nagyjából három másodpercig élt. Gyors szavazás, egyhangú elutasítás. Nem félelemből, inkább józan önismeretből. Éreztük, hogy ez nem az a hely, ahol a „nézzünk körül” típusú kíváncsiság jó véget ér. Így inkább visszaültünk az autóba, és elindultunk a hegyek felé.
Cédrusok között, az Alpok árnyékában
Ahogy elhagytuk Tripolit, a táj is érezhetően átváltott. A város nyomasztó sűrűsége mögött hirtelen kitágult a tér, az út emelkedni kezdett, a környezet vadregényessé vált. Hatalmas hágók nyíltak meg előttünk, a távolban pedig gleccserek rajzolódtak ki, mintha nem is Libanonban, hanem valahol Európa szélén járnánk.
A Cedars of God ligethez megérkezve ez az érzés csak erősödött. A hegyoldalak, a hűvös levegő, a sífelvonók látványa sokkal inkább idézett meg egy osztrák alpesi falut, mint a Közel-Keletet. Ebben a környezetben hirtelen teljesen érthetővé vált, mi ragadta meg Csontváry Kosztka Tivadar képzeletét. Itt a cédrus nem egzotikum, hanem természetes főszereplő, a táj magától értetődő része.
A kirakodóvásárban ezt gyorsan tudatosították is bennünk. Cédrusolaj, cédrusfaragvány, cédrusillatú bármi – mindent megpróbáltak ránk sózni, amit csak lehetett. Aztán a csoport egyik tagja hirtelen eltűnt. Nem szólt, nem láttuk, merre ment, a GPS-hez tartozó hotspot is nála volt. Csak a jelerősségből tudtuk, hogy még a közelben van, és reméltük, hogy minden rendben. Pár percnyi keresgélés után előkerült: belement egy komoly alkudozásba.
Beültünk az autóba, és elindultunk tovább a világ egyik legrégebben lakott települése felé. Byblos irányába ereszkedve a féktárcsák már izzottak. Alig harminc kilométerre voltunk a tengertől, mégis előtte kétezer méterre kellett felküzdenünk magunkat. Ez volt Libanon egyik legnagyobb trükkje: minden közel van, és mégis elképesztően messze.
Byblos – ahol a történelem nem siet
Byblosba beérkezve nehéz elhinni, hogy a világ legrégebben folyamatosan lakott városában járunk. Amikor kiszálltunk az autóból, az első benyomás nem történelmi volt, hanem zavarba ejtően ismerős. Mintha egy festői olasz kisvárosba érkeztünk volna: keskeny utcák, kőfalak, színes zsalugáterek, mindenfelé leanderek. A kikötő felől kirakodóvásár fogadott képeslapokkal, apró szuvenírekkel és kávézókkal, ahol úgy tűnt, az idő nem siet sehova. Byblos itt nem romváros, hanem élő díszlet, ahol a történelem békésen együtt él a turizmussal. Teljesen más arcát mutatta, mint Tripoli: rendezett, gondozott, nyugodt.
A rövid pihenő után továbbindultunk a Harissa felé vezető libegőhöz. Innen már kötélpályán kapaszkodtunk fel a hegyre. A tériszonyom rendesen dolgozott, hiszen nagyon rövid idő alatt nagyjából hatszáz métert emelkedtünk. A kabin a házak között siklott el, néhol csak pár méterre az erkélyektől; szinte beláttunk a lakásokba, láttuk, hol főznek, hol teregetnek, hol zajlik az élet. Fent végül megérkezett a jutalom: a város, a tenger és az évezredek egyetlen nyugodt panorámában. A lefelé vezető úton viszont a mosolyom továbbra sem volt teljesen őszinte. Olyan látvány volt, amit nem igazán lehet leírni.
A rugalmasság művészete
Az autó leadása előtt még volt egy utolsó, kötelező körünk: meg kellett tankolni a bérelt kocsit. Apró probléma adódott csak – nem tudtuk, mivel megy az autó. Benzin? Dízel? Első körben elővettük a forgalmit, és nekimentünk a Google Translate-nek. Arab és francia szavak keveréke, technikai rövidítések, de a lényeg sehol. Ezután körbejártuk az autót, mint egy lelkes amatőr nyomozócsapat: hátha találunk egy matricát, egy árulkodó feliratot. Semmi.
Ekkor jelent meg a kutas, aki érdeklődve figyelte a tanácstalanságunkat. Elmeséltük neki a helyzetet, ő pedig csatlakozott a fejtöréshez. Egy darabig együtt vakartuk a fejünket, majd végső elkeseredésében lehajolt, beleszagolt a tankba, és mosolyogva felsóhajtott: dízel.
Megkönnyebbültünk. Aztán lendületből leemelte a 95-ös pisztolyt, és elkezdte tankolni. Mi lefagytunk, azonnal szóltunk, hogy ez dízel. Ő csak nevetett: „Jaaaah, nálam csak dízel van. Minden pisztolyból az jön.”
És ezzel minden a helyére került. Libanonban nem az számít, mi van ráírva – hanem hogy működik.
Nincs több sáv, csak irány
A nap itt még messze nem ért véget. Visszafelé sikerült elkapnunk a délutáni csúcsforgalmat, ráadásul az autót is le kellett adnunk. Az autóbérlés helye egy egyirányú, négysávos út legvégén volt, ami papíron egyszerűnek hangzik. A valóságban persze nem az volt. Köröztünk szépen a környéken, miközben kiderült, hogy a katonaság időközben lezárta az utca bejáratát. Átmenő forgalom volt, de bejutni sehogy sem tudtunk. Google Maps itt már végképp csak dísznek volt.
A harmadik kör után megszületett a döntés. Ha már eddig mindent a helyi logika szerint csináltunk, ezt is úgy fogjuk. A négysávos úton, szemben a forgalommal elindultunk, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Senki nem dudált, senki nem lepődött meg. Így végül sikeresen leadtuk az autót. Libanonban ez is egy megoldás.
Ezután jött egy kis ejtőzés a hotel medencéjénél, hogy a nap porát és zaját kimossuk magunkból. Aztán újra nekivágtunk az éjszakának. Ezen a napon már sokkal nyitottabban, bátrabban, még a helyiekkel is szóba elegyedve. Egy kedves jordán menekült felajánlotta, hogy elvezet minket oda, ahol az „igazi” libanoniak buliznak. Már indultunk volna, enyhén alkoholgőzösen, amikor egyszerre bekapcsolt a vészjelző. Nem. Biztos, hogy nem.
Így végül hazafelé vettük az irányt. Pihenni kellett. Nagyon.
Fáradtan, de élményekkel gazdagabban tértünk vissza a nap végén. Libanon ezen a napon is megmutatta egy újabb arcát. Nem azt, amire az ember számít, és nem is azt, amire készül.
Álmunkban sem gondoltuk volna, hogy ilyen helyeket látunk, ilyen kontrasztokkal találkozunk, és ilyen intenzíven éljük meg ezt az utat. Ez a nap nem lezárt, hanem lenyomott bennünk valamit. Olyan élmény lett belőle, ami nem kifelé működik, hanem befelé.
Tudtuk, hogy ez már velünk marad. Nem képekben, nem sztorikban, hanem emlékezetben. És mire elaludtunk, az is világos volt: Libanon nem elmesélhető. Csak átélhető.
Merre tovább?
Tovább a sorozatban – válassz következő állomást.
Most: Élmény
Észak-libanoni kaland
Következő: Élmény
Jegyzetek a Bekaa-völgyből
Mutasd a tartalomjegyzéket
Villámposzt
Élmény
Itiner
Napi program
Epilógus
Források
- Személyes élmények, tapasztalatok és megélés alapján
További Mesék
Epilógus – Libanon
Epilógus – Libanon Luxus és omladozó falak. Mediterrán könnyedség és halk politikai feszültség. Libanon nem engedi, hogy egyetlen szóval írjuk le. Az egyik legjobb utazásom volt…
Olvass tovább / Read moreBejrút második nap
Bejrút második nap A második nap Bejrútban gyalogosan fedezhető fel igazán. Ez a program a város sűrű, rétegzett belső tereire koncentrál: rövid távolságokon belül váltják egymást…
Olvass tovább / Read moreSzerző
Lengyel Gábor – történetmesélő és utazó
Az Absurd Empire Mesék a Közel-Keletről sorozatának része
