Moldova – Európa peremén

Az utazás elején még nem tudtam, mi vár rám. A térképen Moldova csupán egy elmosódott folt volt: egy név a keleti peremen, a hajdani birodalmi térképek szélén, amelyről azt hittem, már mindent tudok. Úgy tűnt, mintha az események maguktól sodródnának egymásba – egyik pillanat a másik után, különösebb jelentőség nélkül. Apró élmények, rövid jelenetek, kissé abszurd helyzetek, amelyekről akkor még azt gondoltam, bármikor elfelejthetők. Csak később kezdtek összeérni, rétegről rétegre, míg végül világossá vált: amit átéltem, nem egyszerű utazás volt, hanem egy világ, amely lassan tárta fel önmagát.

Ez a felismerés nem az úton született meg, hanem utólag. Egy asztalnál ülve, barátok között, amikor már órák óta meséltem, észrevettem, hogy nem történeteket hallgatnak. Figyelnek. Amikor valaki kimondta, hogy ez nem egy történet, hanem egy világ, amelyet le kell írni, hirtelen minden értelmet nyert. Moldovában semmi sem magyarázta meg önmagát azonnal. A felszíni jelenetek mögött lassan kirajzolódott a történelem, az emberi sorsok, az emlékezet kusza szövete. Először legendaként jelent meg, később személyes élménnyé vált: utak, beszélgetések, ki nem mondott mondatok. Csak ezután érkeztek meg a múzeumok és kiállítások, ahol tárgyak, vitrinek és feliratok próbáltak rendet vinni abba, ami addig csupán érzés volt. A végén pedig ott volt a térkép – mintha utólag bármit is rendszerezni lehetne. Pedig Moldova világa sosem egyszerre mutatkozott meg, hanem lassan, rétegről rétegre.