Prológus – Menni vagy meghalni

Az addigi leghosszabb túránknak tűnt. Libanon után már tudtuk, hogy nemcsak a térkép lesz az ellenfél. A sok-sok este, a helyi kulináris élvezetek, a megmagyarázhatatlan mennyiségű hús és kenyér, a vodkával leöblített barátságok, vagy egyszerűen csak a kevés alvás és a hosszú, poros utak – valami előbb-utóbb be fogja kérni az árát. A test nem romantikus. Nem érdekli a Selyemút legendája, sem a kék kupolák szépsége. Ha elege van, jelez. És általában nem finoman.

Tudtuk, hogy a belső-ázsiai realizmus nem elmélet. Nem az volt a kérdés, hogy utolér-e minket, hanem az, mikor és kinél kezdődik. Egy rosszul mosott gyümölcs, egy túl lelkes utcai kebab, egy pohár víz, ami nem ugyanaz, mint otthon – és máris borul az egyensúly. Előbb vagy utóbb valaki ki fog dőlni.

De azt is tudtuk, hogy ez az út tele lesz felfedeznivalóval. Kupolákkal, amiket eddig csak könyvekben láttunk, poros városokkal, amelyek mögött évszázadok húzódnak, és olyan történetekkel, amiket nem lehet előre legyártani. Ha ott vagyunk, nem szabad hosszan kidőlni. Menni kell, ameddig bírjuk. Mert ki tudja, mikor jutunk el újra erre a világvégi, mégis központi helyre. Nem egy könnyen ismételhető hétvégi út volt ez, hanem egyszeri vállalás.

Lehet, hogy kimerülünk. Lehet, hogy a test tiltakozik. De a kíváncsiság erősebb volt. És néha az ember inkább vállalja a bizonytalanságot, a poros utakat és a gyomra lázadását, mint hogy otthon maradjon, és csak nézze a térképet.

Menni kellett. Amíg bírjuk.