Valami véget ért...

Amikor először elindultam Moldova felé, fogalmam sem volt, mi vár rám. Az élmények egyszerűen csak megtörténtek — sorban, természetesen — és akkor még nem láttam bennük sem rendszert, sem ívet. Csak később értettem meg, hogy mindegyik egy újabb rétege volt ugyanannak a világnak.

A felszínen furcsa városok maradtak meg, szovjet árnyak, Sheriff-ország. De idővel már nem a látványra emlékeztem, hanem arra, hogyan éreztem magam bennük. Arra a bizonytalan feszültségre, ami eleinte végigkísért, és arra, ahogyan ez mesélés közben lassan oldódni kezdett. Társaságban azon kaptam magam, hogy órák óta beszélek, és nem történeteket hallgatnak, hanem figyelnek. Amikor valaki végül csak annyit mondott: „Ezt le kellene írnod”, akkor értettem meg, hogy ezek az élmények nem maradhatnak bennem rendezetlenül.

Csak később állt össze az is, mennyire sokat számított ott egy mosoly, egy apró gesztus, egy félvicc. A helyiek mindenhol segítőkészek voltak — de a kapuk mindig akkor nyíltak meg igazán, amikor mi is adtunk valami emberit. Nem nagy dolgokat, csak jelenlétet.

Ma már, ha a híradó végén meghallom Moldova vagy Transznisztria nevét, akaratlanul is elmosolyodom. Nem híreket hallok, hanem egy világ visszhangját — utcákét, arcokét, pillanatokét — amely lassan, utólag, rétegről rétegre állt össze bennem.

És amikor végül minden elcsendesedett, nem nagy felismerések maradtak utánunk, hanem az apró nyomok: egy asztal, rajta a maradék este, félig kiürült poharak, morzsák, egy elpakolatlan mozdulat. Akkor értettem meg igazán, hogy az utazás nem a térképen ért véget.

Amikor a térképen végre kitisztult Moldova, a többi szürke folt csak csendben jelezte, hogy nincs vége semminek. Lesz folytatás. De az már egy másik utazás, egy másik mese.