Veszprém – Egy téli kaland

A Fricska felé vettük az irányt, az Izabella királyné lépcsőn lefelé. Hó, évszázadok által simára koptatott kőfokok és egy magassarkú cipő – nem éppen ideális túrakombináció, de most nem is ez volt az egyetlen aggodalmunk. A nap addigi mintája alapján ott motoszkált bennünk a kérdés: mi van, ha ez is zárva? Mi van, ha újabb tábla fogad, újabb magyarázat, újabb „ma nem”? Még egy zárt ajtó, és nehéz lett volna fenntartani a kaland lendületét. Lépésről lépésre haladtunk lefelé, óvatosan, néha nevetve a helyzet abszurditásán, de a nevetés mögött ott volt a bizonytalanság is. Amikor leértünk, befordultunk az étterem felé, és egy pillanatra szinte visszafojtottuk a levegőt. Aztán megláttuk a fényt az ablakban, a mozgást az ajtó körül, az embereket odabent. Nyitva volt. A megkönnyebbülés csendes volt, de valóságos: ma legalább itt nem fordulunk vissza. Az étterem a Séd-patak partján húzódik; el tudom képzelni, milyen lehet itt egy napfényes nyári délután, de most a meleg levegő, a gőzölgő étel és az, hogy végre nem a hideg szél csípte az arcunkat, maga volt a kényelem. Külön jólesett látni, hogy gondoltak a gyerekekre is: színes ceruzák az asztalon, türelmes hozzáállás, figyelmes kiszolgálás. Egy órával később, jóllakottan és felmelegedve néztünk ki az ablakon, ahol a hó már sűrűbben esett, és a szél is erősebbre váltott. Felmerült az állatkert ötlete, de valószínű volt, hogy ilyen időben az állatok sem jönnek elő. A kisfiam addigra már nagyon csalódott volt – se múzeum, se állatkert –, és bennem is ott bujkált a kérdés, meddig lehet még újratervezni egy napot. De egy kaland nem attól kaland, hogy minden a terv szerint történik. Rövid tanakodás után megszületett a döntés: irány Székesfehérvár.